A májusfaállítás története

A májusfa – avagy régiesen májfa – a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak szimbolikus kelléke.

A legenda szerint a májusfa eredete az első századra, Fülöp és Jakab apostolokhoz vezethető vissza, akiknek térítő útjukon egy Valburga nevezetű szűzleány volt a segítőtársuk. A leányt a pogányok megrágalmazták. Valburga azonban, hogy a gúnyolódókat megszégyenítse, elővette a vándorbotját, a földbe tűzte, letérdepelt és imádkozott előtte. A száraz fa a pogányok szeme láttára kizöldült. Innen ered a fiatalok körében a májusfa állításának hagyománya.

A magyar nyelvterületen általában május elsejére állították. A legények éjszaka kivágták a nyír- vagy fenyőfát, vállon hozták ki az erdőből, majd virradóra többnyire titokban állították fel a helyi szokásnak megfelelően. Egykoron a legény így adta tudtára a kiszemelt lánynak, hogy udvarolna neki. A kivágott fát leágazták, lekérgezték, szalagokkal díszítették, és kötöttek rá egy üveg bort is.

A májusfa színei a kapcsolat természetéről árulkodtak: attól függően, hogy milyen színű szalagok domináltak rajta, le lehetett olvasni a kapcsolat mibenlétét. Abban az esetben, ha új volt az udvarló, a zöld szín dominált, ha már tartós volt az ismeretség, akkor a lila tűnt ki mind közül. A rózsaszínű szalagok sokasága már az eljegyzésről adott hírt, a fehér pedig arról, hogy már ki is van tűzve a dátum.

A májusfa kidöntése táncmulatsággal járt együtt. A májusfa ledöntésének szertartásos mozzanata volt a fa körültáncolása, a májusfára mászás. Különösen nehéz volt a lehúzott kérgű, magas fát megmászni. Azé lett a tetejére erősített ital, akinek ez sikerült. A legények gyakran megtréfálták egymást azzal, hogy az üvegbe paprikás vizet tettek.